Eszter királyné története nagyon sok ember által ismert. De mi van, ha megfordítjuk a szerepeket, és inkább a gonosz Hámán útját követjük végig?

Eszter életéből filmeket és könyveket is találunk, de nem mehetünk el a Csak a bolondok boldogok című kötetben található dráma mellett sem, ami egy új szempontot vezet be, a főgonoszét.

1. FELVONÁS
1. SZÍN

Susán piacán, i. e. 489–488. Emberek jönnek-mennek. Asszonyok kosarakat cipelnek a vállukon. A földszint bal oldalán a királyi vár kapuja áll. Két őr áll mozdulatlanul, mellettük Márdokeus nézi a tömeget. Az emberek megállnak, beszélni kezdenek, a nézőtér felé mutogatnak. Két hírnök jön át a nézőtér között díszes perzsa ruhában. Az egyik kezében tekercs van, a másik veri a dobot. Lassan mennek, az emberek félreállnak, a színpad elcsendesedik.

HÍRNÖK: Halljátok, népem!
Ahasvérus, ki első ezen a néven, királynéját megtagadja, s tőle jogát veszi.
Ha engedetlen, tán nem is kell neki.
Bölcs királyunk döntött, hogy
új feleséget választ a szép szüzek között.
Térjen házába minden asszony,
hogy lányából nyíló virágot fakasszon!
Lovasok mennek, menekülni nincs joga,
legyen a legszebb a király asszonya!

Összetekeri a tekercset, dobolás elkezdődik, a színpad végébe mennek.

HÍRNÖK: Halljátok, népem!
Ahasvérus, ki első ezen a néven, királynéját megtagadja, s tőle jogát veszi.
Ha engedetlen, tán nem is kell neki.
Bölcs királyunk döntött, hogy
új feleséget választ a szép szüzek között.
Térjen házába minden asszony,
hogy lányából nyíló virágot fakasszon!
Lovasok mennek, menekülni nincs joga,
legyen a legszebb a király asszonya!  

Megfordulnak, bemennek a király kapuján, az emberek halkan beszélgetni kezdenek, Márdokeus a földet bámulja.

MEHUMA: Erős a kéz, erős a lélek.
Vásti bűne asszonyi vétek.

ZÉTÁN: Minden bűn s minden vétek megbocsátható.

MEHUMA: Minden? Nevetnem kell.
Beszéljünk a felséggel?
Ki oly bolond, hogy
hátat fordít szavára?
Ki oly esztelen, hogy
tiszteletlen a királlyal?

ZÉTÁN: Királyi lakomán sok bor elfolyik.
Táncában veszett volna el
megannyi nemes.
Vásti talán erényére gondolt, s látta, hogy veszekednie sem érdemes.

MEHUMA: Oly nehezek a kimondott szavak,
hogy szíve hálójába estek.
Tettével bemocskolta a király nevét,
s elszomorított egy vidám estet.

ZÉTÁN: Sok jó bor, könnyű felejtés.
Még a királynak is
szeretnie kell asszonyát.
Van-e olyan súlyos ez a bűn,
hogy megérdemelje a halált?

MEHUMA: Ki beszélt halálról? Hova gondol?
Csak a koronát helyezik át másra.
Minden, ami történt, egyedül Vásti hibája.

ZÉTÁN: Életétől megfosztott,
bezárt asszonyi lélek.
Helyet cserélnének vele
talán a szegények.
Vagy még ők sem.

Belép a színpadra egy lány kosárral a kezében, testét s haját hosszú kendőkkel takarja, az árusok között sétál. Márdokeus ellép a kapu mellől, a lányhoz siet, félremennek.

MÁRDOKEUS: Egyetlen lányom!
Hegyek közötti rónaságom!
Harmatok között nyíló virág,
perzsa földön igaz zsidó világ.
Oh, Hadassa! (kezét arcába temeti)
Arcomról már rég eltűnt a mosoly,
könnyeim a börtönöm, én meg a fogoly.
Bilincsbe verve egyre szenvedek,
keresem, hogy miért ilyenek az emberek.

HADASSA: (a lány leteszi a kosarat a földre)
Szavaidból kiszakad
mérhetetlen fájdalom,
veszélyt érzek leselkedni
szerető házamon.
Hiszen maga szinte retteg!
Mondja el gyorsan, hogy
a perzsák mit tettek!

MÁRDOKEUS: Repedezett téglák, hontalan gyermek,
kopottas szolgák csendben menetelnek.
Sivatagi világunk önkényes mivolta
reményünket a háta mögé dobta.
Hallottam a kacagást, kőfalrengést,
kezek nyúlnak felénk, hogy megszerezzék
égi adományom.
Vagy nekem földi vigalom,
eme sós beszéd elűzi dicső dalom.
Falat építettek, mögé ragadtam,
bezárták a frissen nyíló ajkam,
ütöttem ököllel, ütöttem erőből,
s most darabjaimba felőröl.
Oly kicsiny gyermek voltál.
Egy törékeny szellem.
Éreztem, hogy veled kell lennem.
Testvérem jobb nevelést adhatott volna,
de velem úgy nőttél fel, mint szolga.

HADASSA: Ne beszéljen őrültséget, kérem!
Apám helyett apává lett nékem.
Kezét nyújtotta porszem lelkem felé,
s szavaira most falai közt leég.
Egy királynőt sem szerethettek
volna jobban, mint ön engemet.
El nem cserélném semmire a szolgai életet.

MÁRDOKEUS: Lakói pihennek az árva országnak, 
omladozó falain tekintenek ránk. 
Megbűvölik gyermekeit a fáknak, 
bebalzsamozzák szerető anyánk.
Hosszú útra vezetnek szárnyaik, 
ugrálva kacagnak fejünk felett. 
Látják elillanni szürke hajnalunk, 
letörik az amott hajnalodó telet.
Áhítattal fogják remegő kezem, 
sóhajtanak, s többé nem ítélkezem. 
Életet ígértem neked.
Tiszteletre méltó zsidó férfit.
Olyan embert, aki hitünket megérti.
Óvtalak az esztelentől, s óvnálak máig,
magam mellett tartanálak, ha kell, a halálig.

HADASSA: Hát tegyen úgy, ahogy jónak látja.
Én elfogadom szavát, vagyok alázatos szolgája. (meghajol)

MÁRDOKEUS: El kell, hogy veszítselek. 

HADASSA: (felkapja a fejét) Tán eladott engem?
Velem fizette ki titkos adósságát?
Nézzen rám, megteszem!
Eme gyermek kezébe adja életét s halálát.

MÁRDOKEUS: Oh, Hadassám!
Bárcsak eladtalak volna.
Jobb a zsidó rab, mint a pogány szolga.
Látod a botorkáló lényeket? 
Ott kuporognak vénülő fa alatt. 
Hazug énük bizony, elveszni látszik, 
borongós világuk ölébe ragadt. 
Hol vagytok ti, bölcs királyok? 
Uszítsátok a békét a népre. 
Lehet, hogy későn hallik a dobszó, 
Lehet, hogy a vég már őket elérte. 
Álnok kígyó. Más fején a korona. 
Prüszköl s vágtat fehér lova. 

HADASSA: Nem értem beszédét.

MÁRDOKEUS: Örülnek az asszonyok s sírok én.
Perzsa kézbe kerül minden törékeny edény.
Nem számít bőrszín s nem számít vallás,
a legszebbet Ahasvérushoz adják.

HADASSA: Hát igaz a szóbeszéd!

MÁRDOKEUS: Tudott róla?

HADASSA: Csordogáló patak mellett a kövek beszélnek, s aki mosni jár, meghallja szavukat.

MÁRDOKEUS: Lám, az asszonyok előtt nem lehet tartani titkokat.

HADASSA: Történjék bármi, én hű maradok magához s Istenünkhöz. 

MÁRDOKEUS: Nem!
E szavakat mások előtt ki ne ejtsed!
Még valaki rájön származásodra,
s rútul ellened cselekedne.
Életedbe nagy változást hoz a mai nap,
de nekem rád kell, hogy majd vigyázzak.
Hallottál a mosolyról?
Kóbor emlékek hadáról?
Egy szerető ölelésről, békés elmúlásról?
Hideg éjszakákról, könnyű Holdról?
Láttál-e vihart?
Villámok seregét, dörgő lovasait.
Láttad, ahogy tombol? Hallottál-e zenét?
Sűrű égnek könnyed muzsikáját.
Ízeltlábú parasztoknak bársony játsziságát.
Éltél-e már igazán?
Szerettél teljes szívből?
A szolgaéleted, mondd, elkerülted hírből?
Láttál-e már szenvedést?
Ahogy más törik össze.
Láttad, ahogy az embereknek patakká válik a könnye? Ízlelted-e a világot?
Haraptál már szerelmet?
Könnyed voltál-e, amikor bús érzéseid teremtek?
Sírtál-e, amikor a boldogságot lelkedből elűzték?  Hiszel-e a mesékben?
Mindig csak a jó győzhet?
Éreztél már csontig ható félelmet?
Bántottál-e már meg valakit?
Sajnálod a múltat?
Van még miért élned, de vigyázz, jelened elmúlhat.
Gondolj arra, aki boldognak ismert,
s kérlek, soha, soha ne hibáztasd Istent.
Vedd le kendőid, öltözz úgy,
ahogy a perzsa asszonyok,
s ne mondd meg senkinek,
hogy én magam zsidó vagyok.
Tudd, szívem soha nem ereszt el,
de mától nem lehetsz Hadassa.
Neved legyen Eszter!

Mehuma és Zétán elindul, fiatal lányok csatlakoznak hozzájuk. A lányok énekelnek.

LÁNYOK: Királyunk fogad.
Nő lesz a szabad.
Szám dalra fakad.
Királyunk fogad!

Újabb lányok csatlakoznak a menethez.

LÁNYOK: Szolga véget ér.
Asztalon kenyér.
Áldott életért
királynőt remél.

Újabb lányok csatlakoznak a menethez.

LÁNYOK: Menni, menni kell.
Királyné leszel.
Adni, adni kell.
Királyné leszek!

A menet Eszterhez érkezik, megállnak, az éneklés elhalkul.

ESZTER: (félre) Néztelek. Lassan eltűntél előlem.
Vigyáztál rám, mint törékeny virág,
a csendben hajlongó borús, néma nád.
Mégis, a nagyok elűztek mellőled.
Zajongtam s a zajban némává válok.
Lehanyatlok a szeretett földre,
mellém fekszik, ki maga után lökne,
s rám kacsintanak szürke szivárványok.
Talán hallasz még, azonban nem látlak.
Egy szerető föld, melyből kivágtak.
Érzem még ölelésed, fogod kezem,
fülembe súgod bús dalát a szélnek.
Kitartasz, bár erre meg sem kértek.
Előttem lebegsz, mint élő s eleven.
Látni foglak. Látni s magammal vinni.
Köszönöm, hogy megtanítottál hinni.
Mint mező felett szálló jégmadár,
röptömben mindent szívébe zár.
Apám helyett váltál igaz családdá,
ha tudnám, százszor meghálálnám.
Kitartok és mindig remélek,
érted s Istenemért élek!

Eszter beáll a sorba, elindulnak, a menet áthalad a nézőtér közepén. A színpad lassan kiürül, Márdokeus el. A színpad néptelen. Egy nő jön korsóval a kezében. Férfi jön tányérokkal, nő jön gyümölcsökkel. A piac megtelik. Legvégül Márdokeus lép be. Eltelt egy év. A király kapujából a két hírnök lép ki. Végigvonulnak a nézőtéren. Az egyik hírnök előre lép, tekercset tart a kezében. Dobpergés.

HÍRNÖK: Susán népe! Elérkezett az ünneplés éve!
Ahasvérus király uralkodásának
hetedik esztendejében,
az engedetlen Vásti trónfosztásától
számított negyedik évben,
a birodalom új királynét ünnepel!
Uralkodása legyen hosszú, békében teljes,
ujjongjatok királynénknak, Eszternek!

A nép éljenez. Márdokeus a kapu felé fordul, összecsuklik. Sír. Dobpergés. A hírnökök visszatérnek a várba. Márdokeus felegyenesedik.

MÁRDOKEUS: Hadassám! Karcsú virágszálam!
Hogy lehet, ki zsidó, ki árva,
korona a pogány világba?
Hadassám! Karcsú virágszálam!
Gyenge magot vetettek a földbe,
a vihar szárnya leveleit letörte.
Tüskéi leestek a rózsaszálnak,
cseppek zuhantak lágy bimbójának.
A tövis nélküli rózsa él,
de védelmet mégsem remél.
Én voltam neki a védelem,
tündököl szegényes kertemben.
Leszakajtottátok!
Ezek vagytok ti, királyok!
Nem elég nektek egyetlen,
sem az összes virág a kertben,
ti a mezőre mentetek.
Rózsám mellé pipacsot szedtetek.
Elvettétek erejét a földnek,
pogány istenek elé lökitek.
A tövis nélküli rózsa él,
még hisz s talán remél.
Az én rózsám!
Lám, csak messziről nézhetem,
odaadnám érte semmi életem!
Tudd, lányom! Lelkem nem felejt el!
Imádkozz, Hadassám!
Imádkozz, Eszter! 

Márdokeus a színpad végére sétál

2. SZÍN

I. e. 483. Susán vára. A színpadon szolgálók sietnek. A hídon hordókat gurítanak. A jobb oldalon Hámán házában díszes teríték a földön, két kerevet s egy perzsa asszony terít. Hámán átvonul a nézőtéren, belép a házba, és leül. A színpad másik oldalán férfiak gyülekeznek, miközben Hámán a házában van.

ZÉRES: Drága uram. Mit tehetek érted?
Kellemes falatokkal készültem, ahogy kérted.
Szemed megrémít, fájdalommal teli.
Boldogságod ki érdemli?

HÁMÁN: (mérgesen) Ne fárassz, asszony!
Magad is tudod bánatomra a választ,
de megoldással te sosem szolgálhatsz.
(felsóhajt) Gazdagabb ételre,
hatalomra vágyom,
napok óta forgolódom, elkerül az álom.
Királyunk vacsorát tart, pazar ünnepséget,
hogy magam is megjelenjek,
szolgái erre kértek.

ZÉRES: (lágy hangon) Szavaid csengőszók,
fülemnek édes dallam.
A király elismeri leghűbb szolgáját,
jutalma el nem maradhat. 

HÁMÁN: (a földre üt) Talán szolgának tartod uradat? 

ZÉRES: Bocsásson meg, távol álljon tőlem. (meghajol)

HÁMÁN: Ezt remélem.
Attól, mert a király felettünk állhat,
még ne tekintsük magunkat szolgának.
Meghajolunk előtte, mert tiszteletet érdemel,
azonban hatalma másutt senkit nem érdekel. 

ZÉRES: Ahogy mondja.

HÁMÁN: Lennék én is olyan jó király,
hiszen most is én vagyok,
ki a koronának tanácsot ád.
Engem kérdeznek meg először,
utoljára ismét rám figyelnek,
joggal érdemelnék meg ennél
magasabbra törő figyelmet. 

ZÉRES: Ahogy mondja.

HÁMÁN: (feláll) Meglásd, leszek még ennél hatalmasabb.
Adok neked ezüsttálcád mellé
megannyi aranyat.
Ruháid mellé bíbor selymet érdemelsz,
arany ékszereidbe köveket,
melyek elnyelik a fényeket.
Ez a teríték, tán nevemhez méltó?
S eme kétszer hordott köpönyeg?
Szolgám lesz, aki hű kezével öltöztet.

ZÉRES: Ahogy mondja.
Mind vágyunk a jobbra. 

Egy tányér ételt tesz Hámán elé.

HÁMÁN: (megkóstolja az ételt, majd eltolja magától)
Szívem szomorú, gyomrom ürességtől cseng.
Nem hoz lázba e kásás ételed.
Pecsenyére, tűzön sült kacsára vágyom,
nemesi borra a dicsérő lakomámon.

Zéres elveszi a tányért, egy kupa bort tesz ura elé.

HÁMÁN: (belekóstol a borba, kiköpi)
Tán meg akarsz mérgezni e savanyú lével?
Türelmem eme viselkedést hamar megelégel.
Öntsd ki a földre, hagyd, hogy oltsa porát,
emelek én ma úgyis királyi kupát. (feláll az asztaltól)

ZÉRES: Hova megy, uram? Már, ha kérdezhetem.

HÁMÁN: Eme rongyok meggyaláznak.
Hogyan lehetnék igaz fejedelem? 

Dühösen átmegy a hátsó szobába, Zéres leül a kerevetre a tányér étellel, csipegeti.

ZÉRES: (félre) Tűzön sült kacsa, pulyka, ló.
Eme hús tán kásás étel lenne?
Bizony, nekem e pár falat így is jó.
Kívánnék persze selyemkendőket,
bőrcipőket sorsfelejtőnek.
Megadnám neki azt, amire vágyik,
s hű lennék hozzá élettől halálig.
De mit tegyek most?
Tán tűnnék el, mint egy fájó emlék?
Halottnak hisz, s bárcsak az is lennék.
Hazug ágyamon rám tekint az éjjel,
lassan csókol meg, tüzes szenvedéllyel.
Elszakad a világ, kitaszít engem,
szolgák között kell térdepelnem.
Dúdolva indul, engem magamra hagyva,
mint bolyától elszakadt tehetetlen hangya.
Az akadályok sziklaként gördülnek elém,
viharszőtte ajkai harapnak belém.
Langyos a szellő, mely bennem sebet ejt,
ázott madárka, ki egy életet is kilehel.
Szárnyam összetöri, leesik az ágról,
egy leszek a sok közül, kit senki sem hiányol.
Ragyog a világ, de nem jut el a fénye,
átkozott dühét befalja ebédre.
Koldus marad, elveszti mindenét.
Szegénnyé válik, mert eladja a hitét.
Reménykedni akar, de nem tud az ostoba,
remegve súgja, hogy az élet mostoha.
Naptalan éjeken félve néz körbe,
nem tud ütni, keze hiába szorul ökölbe.
Él, de ez mégsem igazi élet,
nem látja meg maga körül a szépet.
Panasza gyökeret ver, megnő az égig,
gyarló marad, ember, szenvedni fog végig.
Lelke sír, szíve fájdalommal teli.
Még asszonyi gyümölcsöm sem kell neki.

Hámán visszatér másik ruhában, Zéres felpattan.

HÁMÁN: Vár rám szerető királyom,
megjelennem udvari kötelességem.

ZÉRES: Ahogy mondja.

HÁMÁN: Ne várjon reám ébren, drága feleségem.
Dicsőséget hozok Amálek népére,
hiába vagyok az utolsó, aki megmaradt belőle. 

Zéres meghajol, Hámán kilép a házból s átsétál a lakomára, ami megtelt emberekkel. Az emberek halkan beszélgetnek. Amikor Hámán kilép a házból, felhangosodik minden. Zéres a házban marad s eszik.

BIGTÁN: Hámán! Barátom! Már vártunk téged.
Parancsolj, te lehetsz legközelebb felségéhez.
Remélem, kényelmedre szolgál a selyem,
a szolgáktól külön én kérettem neked.

HÁMÁN: Bigtán, nekem odébb is illő helyem lenne,
de vissza nem utasíthatom eme kedvességed.
Megbántani nem akarnálak,
emeljük a királyra kupánkat!

TERES: (halkan) A király késik, öltöztetik a szolgák.
De mi itt vagyunk, erre igyunk hát!

Aranykupát fognak a kezükben, szolgálók megtöltik borral, isznak. A kerevetek lassan megtelnek, csak a királyé üres.

BIGTÁN: Úgy beszélik, hogy nagy ünnep a mai,
királyunk kiválaszt közülünk valakit.
Nagyobb hatalmat ad majd kezébe,
belekóstolhat a birodalomvezetésbe.

TERES: S ha végignézünk eme arcokon, a
tied kiválik a szürke sorból,
te lehetnél az, kit a jós kisorsol.

HÁMÁN: Nem hinném, hogy a király isteneihez
fordulna egyetlen válaszért.

BIGTÁN: De néped királyi leszármazott,
büszkén kiállhatnál házadért.
Magad is az uralkodásra lettél szánva.
Uralkodásra ki ne vágyna? 

HÁMÁN: (arca elkomorodik)
Veszélyt suttognak szavaitok.
Csak nem királyunk ellen lázadtok?

TERES: Soha! Vérünket adnánk a királyért!

BIGTÁN: Mégis a nép sorsát egy erőskezű uralkodónak kell vezetnie.

HÁMÁN: Ahasvérus ellen szóltok?
Vigyázzatok, mert meglakoltok!
Szavatok bűzt rejt magában,
s én nem veszek részt árulásban!

BIGTÁN: Oh, drága barátom.
Kétértelműek a szavak, belátom.
Királyunk iránti hűség vezet minket,
tiszteljük imádott vezetőinket. 

Biccent Teres felé, aki átül máshova.

BIGTÁN: De maradjon köztünk eme beszéd.

HÁMÁN: Megilletődve hallgatom szavad,
mely a király vesztéről jósol,
s helyébe nem kiáltod magad.
Nincs az udvari tisztviselők között senki,
akire ráadná a koronát?
Én csak egyszerű ember,
földi halandó lennék,
eme gondolatokra magamtól
rá sem vetemednék.

BIGTÁN: Nem is feltételezne senki
ehhez hasonló gondolatokat uráról,
szíve nemes királyunkért lángol.
S ha egyszer Ahasvérussal valami történne,
akkor maga a gyeplő, mely egy birodalmat őrizne.

HÁMÁN: (büszkén kihúzza magát) Való igaz.
Az élet ki akart gáncsolni engem,
súlyát dobta rám, belém kapaszkodott.
Lesüllyedtem a mélyre, a mocsárba,
és sehol nem találtam kapaszkodót.
Kiabáltam, a hangom remegett,
csendben a táj részévé váltam,
kitaszított lettem idegen honban,
s az utolsó élő szeretett hazámban.
Elhagyott beszédem, ébren aludtam,
talpam nem akart szilárd talajt érni,
mosolyogtak rám, de belül utáltak,
nem volt, ki lelkemet megérti.

BIGTÁN: A király fejedelmei büszke vének,
nem fogadnak változást, kemények.
Talán nem fognak bízni benned,
de neked királynak kéne lenned!

HÁMÁN: Nem süllyedtem el, a mocsár száradt.
Lassan, de részévé váltam a földnek.
Már nem emlékeztem, nem kiabáltam,
az sem fájt, hogy egykor kilöktek.
Itt vagyok! Szárazon állok,
de a szívem helyén mocsár van.
Kimásztam a gödréből, látod, élek,
s most én taposok rájuk, szilárdan!

Trombitaszó.

HÁMÁN: Királyunk jön!
(félre) Népe végre ehet.

Bigtán feláll, meghajol, hátralép. Ahasvérus átsétál a hídon királyi pompában. Mindenki feláll. A király a trón elé tett kerevethez megy, s amikor letelepszik, a többiek is leülnek. Kupa után nyúl. Egy szolga bort önt bele, majd egy másik szolga megkóstolja. Átnyújtja a királynak.

AHASVÉRUS: Igyunk! Öröm napja ez.

A férfiak kupát ragadnak.

MINDENKI: Igyunk! (isznak)

AHASVÉRUS: Hámán, drága tanácsadóm!
Mit gondolsz birodalmunkról?

HÁMÁN: A legnagyobb a világon.

AHASVÉRUS: Mit gondolsz a benne élő népről?

HÁMÁN: Hűek hozzád, királyom.

AHASVÉRUS: Mit gondolsz az ételről?

HÁMÁN: A legfinomabb birkát királyom konyháján készítik,
s a legédesebb szőlő is királyom földjén terem.

AHASVÉRUS: Mit gondolsz a tanácsadóimról? Kell nekem?

HÁMÁN: Felséged bölcs.
Vezetni birodalmát egyedül is tudja,
ám az uralkodónak pihenni is dolga.
Élvezni ágyasai örömét és felesége mámorát,
szőlőjét enni, s fogyasztani mézes borát.
Tanácsadói ön helyett vannak,
de nem érhetik el a királyi hatalmat.

AHASVÉRUS: Mégis, túl sok tanácsadót érzek.
Mint gyermekek, egyszerre kiabálnak felém.
Ha a koronát közéjük dobnám,
akkor nem maradna meg senki fején.

HÁMÁN: A tanácsadók mind jóval királyuk alatt állnak,
de maguk között növekszik a verseny.
Egyenlő bánásmódért harcolnak,
miközben mind igyekszik, hogy jobb benyomást keltsen.

AHASVÉRUS: Akkor választanom kell valakit, aki felette áll a többinek.
Mielőtt versengésükben két baráti kéz egymást öli meg.

HÁMÁN: Mily bölcs a király!

A király feláll, a színpad elcsendesedik.

AHASVÉRUS: Eljött az idő, halljátok szavam!
Idő, hogy fő tanácsadómat kiválasszam.
Nevét meghozták előttem a bölcsek,
s én áldásom adtam döntésüknek.
Én vagyok a nappal és az éjszaka,
127 tartomány hatalmas ura!
Alattam egy ember álljon ezután,
s eme férfiú nem más, mint Hámán!

Hámán felugrik, térdre ereszkedik a király előtt. A férfiak kupájukat emelik. Bigtán és Teres egymásra néznek.

AHASVÉRUS: Mintha király lenne!

MINDENKI: Mintha király lenne!

BIGTÁN: (Tereshez) Pont, amire vártunk.
Látod, békésen vacsoráztunk,
s Ahasvérus kijelölte a végső utat.
Hámán a folyó, vize ki nem apad.

TERES: Igazad volt, öröm napja ez.
A nép egy általunk szeretett nevet éljenez.
Itt az idő, vigyük véghez tervünk,
a hajnal hamarosan fölkel. Menjünk!

Bigtán, Teres elmennek. A többiek esznek. Beszélgetnek. Egyesével elhagyják a színpadot. A király az emeleti erkélyre megy. Hámán távozik utoljára, visszamegy a házába....

Elfogyott a részlet, pedig olvasnád tovább? Itt megteheted!