Mesélni sokféleképpen lehet. Valaki a regényeken keresztül szól, mások verseket írnak, egy kisebb közösség pedig drámákat (színpadi alkotásokat) készít. A Csak a bolondok boldogok című mű három különböző drámát tartalmaz, amik a verses forma ellenére tökéletesen érthetőek. Az sem utolsó dolog, hogy az első történetet már többször előadták!

Íme, az első dráma első része.

1. felvonás (részlet)

A színpad bal sarkában konyhaszekrény, előtte egy asztal négy székkel, az asztalon gyümölcskosár. A falon óra, negyed tízet mutat. A színpad jobb sarkában ajtó, mellette főkapcsoló és tükör. A színpad elején, a jobb sarokban tévészekrény, rajta egy tévé, vele szemben ülőgarnitúra és fotel. A fotel mellett állólámpa. Pákozdi úr kényelmesen ül, nézi a tévét. A lámpa fel van kapcsolva. Pákozdiné belép a színpadra hálóköntösben, telefonnal a kezében.

PÁKOZDINÉ: Micsoda reggel, hallom szavát a szélnek,
suttogás ez, mint a tovatűnő évek,
hallom, ahogy dobog csendes ablakomon,
jaj, én neveletlen, drágám, ne vedd zokon.
Hogy aludtál?

Pákozdi úr a tévét nézi.

PÁKOZDINÉ: Szandi éjjel ért haza, ó, az én lányom.
Elveszett, mint egykori ifjúságom.
Éjszakákban él, mikor alszunk, ő virraszt,
nem ad hírt magáról. Hol találok vigaszt?

Pákozdi úr a tévét nézi.

PÁKOZDINÉ: Az Észbukon fiatalokat keresnek,
Elemér megtalálná, amit szerethet.
Jót tenne neki a mozgás és a munka,
egyre inkább a szobájának a foglya.
Szegényke, alig látom.

Pákozdi úr a tévét nézi. Pákozdiné a telefonját nyomkodja, majd a tükörhöz megy és készít magáról több képet.

PÁKOZDINÉ: Automatikus... Nem. Klasszikus... Nem. Mély... Nem. Emlék... Ez sem.
Legyen komor, legyen a szürkeárnyalat!
Már csak valami mélyen szántó gondolat...
"A nehézségeinkből tanulni lehet."
Tökéletes. Feltöltés alatt...

Papa be. Pákozdiné nem néz fel a telefonjából.

PAPA: Bezzeg az én időmben élt a tisztelet.
Nem hagyták magára a szegény öreget.
Vigyáztak rá, mindig hallgattak szavára,
nem számított, a kölköket nyakon vágta.

PÁKOZDINÉ: Elhallgasson, Papa!

PAPA: Bezzeg az én időmben kellett a tanács,
és amikor nem volt a közelben senki más,
az édes szülőket ők magukhoz vették,
szerették őket. Hallod, lányom? Szerették!

PÁKOZDINÉ: Szerették, szerették, mondja, de minek?
A mai világban ugyan ki érti meg,
hogy a régi képeken lévő ráncos arc,
egy múltból származó kötelező kudarc.

PAPA: Kudarc. Az vagyok. De nézz rám, és meglátod,
hogy bizony élet nélkül nincsen fájdalom,
fájdalom nélkül soha nem lesznek könnyek,
a könnyek nélkül pedig nincsen megnyugvás,
csak mi, az öregek, testükben meggyötörtek.

PÁKOZDINÉ: Ahogy remény nélkül nincsen halál,
és halál nélkül nincsen ember.
Bár foglalkozna a maga dolgával…
De úgyis rájön egyszer.

PAPA: Az elmúlás végül megöleli fiát.
Ám a néma sorban állsz te is, vigyázz.

Pákozdiné a tükörhöz sétál. Többféle pózba áll, míg el nem készíti a tökéletes fényképet.

PÁKOZDINÉ: Boldog e kép, s nagy a hazugság,
mely mögötte áll.
Csak én érzem, hogy e szempár segítségért kiabál?
Egykor, régen, valamikor, hatalma volt a szónak,
de most meghurcolják azokat, kik hangosan szólnak.
Tán fessem fel a falakra, amit legbelül érzek?
Tegyek róla, hogy gyorsan véget érjenek az évek?
Hogyan kiáltsak hát? Hiába, az élet mostoha,
a gyermekeimért nem adom fel soha.
Hallod?
Soha!

PÁKOZDI ÚR: Egy kis tükörtojást kérek.

PÁKOZDINÉ: (félre) Majd az Annácskával.
Merre lehet az a lány?
Tudja, hogy minden reggel itt a helye,
ám hírét sem vettem jó ideje.

PÁKOZDI ÚR: Két tojásból, mellé egy szelet kenyeret.

PÁKOZDINÉ: Ennek a képnek az Észbukon a helye!

Pákozdiné a telefonjába bámul. Szandi be. A konyhába megy, vizet tölt, iszik.

PÁKOZDINÉ: A legjobbkor, mint mindig. Beszéljünk, drágám,
láttam egy videót, terjed, mint a járvány.
Dühös a zenéje, akár a sebzett bika,
melynek nem kell többé kardtól tartania.
Szinte láttam, ahogy prüszköl, dobbant hármat,
és fájt a tudat, hogy téged magával ránthat.
Nem értem, hogy az ember minek megy oda,
ki szenvedni akar, annak ott a kaloda. 

SZANDI: Túl nagy fontosságot kerítesz neki.

PÁKOZDINÉ: Azt láttam, hogy a lányomat a kamera túlságosan szereti.

SZANDI: Egy barátnőm vette fel az egészet.

PÁKOZDINÉ: Különös, különös, barátnő férfihanggal.
Ebben némi hazugságot érzek.

SZANDI: Amit csak akarsz.

PÁKOZDINÉ: Mégis milyen beszéd ez?

SZANDI: Ha zavar, akkor ne lájkold be minden képem. (el)

PÁKOZDINÉ: Teljesen megzavarsz.
Mit csináljak, te lány?
Lépj ki a hálódból, családod hazavár.
Repülj. Az embernek lehetnek szárnyai,
fáradozásod egyszer még megáldatik.
Figyeld a csendet, tud regéket mesélni.
Mondott szavakat nem lehet kicserélni.
Tanulj. Mindenki ül, járni tanulni kell.
Álmodj, amíg tudsz, míg felnőtt nem leszel.
Nem is olyan régen vállamra borultál,
mit meg nem adnék, hogy újra ráboruljál.

PÁKOZDI ÚR: Egy pirítós is jöhet mellé.

PÁKOZDINÉ: Valamit titkol. Érzem.
Nem lennél, mint apja az én segítségem?

Pákozdi úr csatornát vált.

PÁKOZDI ÚR: Kezdődik a műsor, erre vártam egész héten.
Hogy a gyermek takargatna valamit, kétlem.
Láttad az Észbukot, se új posztok, se új képek...

PÁKOZDINÉ: Ez az, amitől a leginkább félek.
Eltűntek a bájos arcok, a feszes ruhák,
mások élői mutatják, hogy éjszakákat táncol át.

PÁKOZDI ÚR: Fokhagyma helyett tegyél inkább rá lekvárt.

PÁKOZDINÉ: Most a lányod vagy a hasad?

PÁKOZDI ÚR: Tanításra idő mindig marad.
Viszont éhes most vagyok.

PAPA: Bezzeg az én időmben fontos volt a tisztelet.
Nem tehette, amit akar, semelyik gyerek.
Meglátod még, leányod bajt hoz a házra,
híre miatt biz' fiad is megjárja.

PÁKOZDINÉ: Már megint kezdi, Papa?
Maga maradjon csöndben!
Ez az én házam, amit tenni kell,
én kell, hogy eldöntsem.

PÁKOZDI ÚR: A reggelim hol van?

Pákozdiné az órára néz. Tíz óra. Átmegy a konyhába, nekidől a pultnak és a telefonon ír.

PÁKOZDINÉ: Itt a reggeli ideje.

Leveszi a köntöst, felvesz egy kötényt, odalép a tükörhöz, fényképet készít.

PÁKOZDINÉ: Lám, minden pillanat lehet örök,
mily hatalmas az internet, végtelen körök,
aki egyszer besétál, biz' eltéved benne.
Ezek a Minótauroszok... Bár fonalam lenne!
Legalább ez a kép élő, eleven.
Hol lehet Annácska?
Még elmegy a reggelem.

Elemér be, fülében fülhallgató.

ELEMÉR: Ma a szobámban eszem.

PÁKOZDINÉ: Még mit nem!
Elemér, beszéltem a tanároddal, és arra kért,
vegyelek rá, hogy tűzzél magad elé némi célt.

Elemér előveszi a telefont és zenét vált.

PÁKOZDINÉ: Fiam.

Elemér a konyhaszekrényből kivesz egy tálat, majd a hűtőhöz megy.

PÁKOZDINÉ: Fiam?

Elemérhez lép, vállára teszi a kezét. 

ELEMÉR: Mi van?

PÁKOZDINÉ: Elemér, tanulás helyett megint játszol.
Föld hívja Elemért, édesanyád hiányol.

ELEMÉR: Nem játszok.

PÁKOZDINÉ: Akkor mit hívsz úgy, hogy élet?

Elemér müzlit önt a tálba tejjel.

ELEMÉR: Mint már mondtam, zenélek.

PÁKOZDINÉ: Mikor veszed észre, hogy nem vagy gyerek,
és ebben a családban érettségiig van helyed?

Elemér ránéz, kivesz a fiókból egy kanalat, majd kivonul.

PÁKOZDINÉ: De kihez is beszélek…

PAPA: Nagykorúság kéne, de a munka büdös,
így lesz az emberből örökre kölyök.

PÁKOZDINÉ: Ebben a családban én vagyok az egyetlen,
aki hajlandó frissíteni az állapotát?
Honnan tudjam, hogy mit csinálnak odaát?

PAPA: Úgy hívják, hogy audiológia.
Kérhetek időpontot holnapra.

PÁKOZDINÉ: Talán, ki tudja, sokat kérek.
(Pákozdi úrhoz) Lehalkítanád a tévét, kérlek?

Pákozdi úr lehalkítja a tévét. Kopogás hallatszik.

PÁKOZDINÉ: Megyek!
Ez csak az Annácska lehet.

PAPA: Sosem gyógyul meg, aki belül beteg.

Pákozdiné kinyitja az ajtót, Anna be. Ebben a pillanatban a lámpák elsötétülnek, a tévé kikapcsol. 

SZANDI, ELEMÉR: Anya! Anya!
Elment az áram!

Pákozdiné a színpad közepén, szorosan mellette Anna. A gyerekek a konyhában, Pákozdi úr a foteljére támaszkodva ül, a képernyő fekete, a lámpa nem ég.

PÁKOZDINÉ: Hát a sütő?

SZANDI, ELEMÉR: Nem.

PAPA: Bezzeg az én időmben...

PÁKOZDINÉ: Hát a mikró?

SZANDI, ELEMÉR: Nem.

PAPA: ... nem volt ez, nem volt az sem...

PÁKOZDINÉ: És a hűtő?

SZANDI, ELEMÉR: Nem.

PAPA: ... s mégis tovább éltünk, békében...

PÁKOZDINÉ: Mi történhetett?
Hirtelen, a semmiből csapott le ránk,
mint a fészkéből fürkésző éhes sasmadár.
Nem láttuk őt, puha tollai némán suhantak,
s most kiáltássá válik a szó, szívünk jajgat.
Ezt gyorsan meg kell osztanom. (telefonhoz nyúl)

PAPA: ... szeretetben...

ELEMÉR: Ne vicceljetek velem!
Még nem mentettem el a munkámat!
Elszállt több óra szerzeménye,
hogy vinné el a bánat!

SZANDI: Ejnye, milyen csípős lett valaki nyelve.

ELEMÉR: Ma kellett volna beküldeni egy versenyre.

SZANDI: Ugyan, a depressziós számod úgyse nyerhetne!

PÁKOZDINÉ: Elég legyen ebből.

SZANDI: Én az Észbukon beszélgettem, amikor fekete lett minden,
ha nem tudjátok megjavítani, akkor lépek innen!
Lehet, hogy hihetetlen, de online folyik az élet,
távollétemben biztosan idegesek az enyémek.

PÁKOZDINÉ: Nem mentek sehová, ez nem a világvége!
Apátok utánanéz, nyugodjatok le végre.
Egykor nem ragadt internet a kézhez,
jaj annak, aki csak a telefonban remélhet.
(félre) Ezt posztolom is…

Pákozdiné posztolja az idézetet, Pákozdi úr az ajtóhoz megy, lekapcsolja a főkapcsolót, majd vissza.

PÁKOZDI ÚR: Semmi.

Megismétli a mozdulatot.

PÁKOZDI ÚR: Semmi.

PAPA: Hát igen, a férfiak sem a régiek.

PÁKOZDINÉ: Nincs mit tenni.
Várunk. 

ELEMÉR: Azt már nem!
Még jó, hogy a telefonon van internet.

SZANDI: Így vagyok ezzel én is, de későbbre is kellhet.
Hogyan töltöd fel, ha villannyal kell etetned? 

Elemér az órára néz.

ELEMÉR: Bírja még az, és mire enni kér, lesz áram,
vagy ha nem, meghúzom magam egy bárban.
Ebédelni ne is hívjatok. Elment az étvágyam. (ki)

SZANDI: (Elemérhez) A hülye zenéd egye meg az akksidat!
(félre) Nekem is töltenem kellett volna a telefonomat...

PAPA: Biztosan nagy hiba.

PÁKOZDINÉ: Szandrám, üljünk le, mint anya és lánya,
oly régi az emlék, múló idők szép virága.

SZANDI: Miért engem piszkálsz, anya?

PÁKOZDINÉ: Akkor csak egy közös képre.

SZANDI: Persze, az kéne!
Ideje lenne törölnöd magad,
lassan csak a sok anyuka marad.

PÁKOZDINÉ: Egy hely, ahol cseveghetünk kellemesen,
mert úgy tűnik, nem megy szemtől szemben.

SZANDI: Inkább verj bottal, Istenem! (ki)

ANNA: Mit képzel magáról a kis mihaszna,
ilyen beszédre van neki az anyja?

Pákozdiné csendre inti, majd Pákozdi úrhoz fordul.

PÁKOZDINÉ: Hát te? Te velem maradsz?
Gyere, használjuk ki a csendet,
régen már, hogy szavadat vesztetted.
Tárd fel nekem a szívednek dalát,
hogyan látsz most, az éveken át?
Csukva a szemed, alig látlak,
vessünk véget ennek a hiánynak.

PÁKOZDI ÚR: Utánajárok a történteknek. (el)

PÁKOZDINÉ: (a telefonba ír)
Utállak érte, 
hisz már nem
nézel vissza
a régi időkre.
Hiába szerettem,
hogy ajkad nem
menekül emlékem elől
tovább…
Remélem, az emberek visszafelé is elolvassák.

PAPA: Nem is férfiak.
Új fajt avatott a huszonegyedik század.
Homo computeris... jaj, a világnak!

PÁKOZDINÉ: Látod ezt, Annácska? Mondd, hogy te is látod!
Hát mi ez, ha nem fejemre szórt átok?
A hétköznap kertjébe vetett kórság,
kitéptem, de az éjjelek visszahozzák. 

ANNA: Látom, látom.

Pákozdiné az asztalhoz megy, leül. A telefont a kezében tartja.

PÁKOZDINÉ: Szerelem volt.
Megbűvölt a hangja.
Tik-tik, tik-tik-tik, tik-tikk,
tehettem, amit akartam, hagyta.
Dalolt, mikor dalra vágytam,
mesélt nekem a kései órákban,
barátom lett a szomorú percekben,
az első lett, az egyetlen.
Ők (ajtóra mutat) nem értették varázsát,
szerintem a visszatérésemet várták,
de nem jöttem. Maradtam. Hagyta.
Tik-tik, tik-tik-tik, tik-tikk.
Megbűvölt a hangja.
Szerelem volt.

ANNA: Rég volt.

PÁKOZDINÉ: Rég? Hat év... vagy van az hét is.
Megöregedtem vele én is.

ANNA: És elmúlt a telefonszerelem?

Pákozdiné bűvölten nézi a telefont, forgatja, leteszi az asztalra.

PÁKOZDINÉ: Talán igen. Foglyává tett.
Nem ereszt. Börtönbe zárt.
Hol hiába kiált rémült ajkam.
Csak egyre jobban foglya maradtam.

ANNA: Emlékszem arra az időre. Komor éjjelek.
Urad csak dolgozott, alig volt veled,
de kitartottál e szerelem ellenére,
s megtörve áldoztál gyermekeid kedvére.
Puszta kézzel emeltél oltárt nekik,
és nézted, ahogy lelked rajta elégetik.
Meddig még?

PÁKOZDINÉ: Annácska! Mit nem mondasz! Bűnös beszéd ez.

ANNA: De igaz.
Tág szemmel figyellek, hogy
merre lépsz, bújsz bánatodban.
Hozzád küldtek; könyv vagy nekem,
szívedet gyorsan átlapoztam.
Hát meddig sántikálsz még vakon,
meddig mész a pusztulás felé?
Meddig kergeted nyűtt ruhádat,
és lesz-e, aki kimondja, elég?
Rémülten lépkedek, nadrágod
szertefoszlik, darabokra szakad.
Gyermekarcú megtört lelkek között
nem maradsz élő, nem maradsz szabad.
Kiállok a megnyugvás hegyére,
nagyot kiáltok az árva ormon,
de nem hallja meg azt senki ember,
lám, kár volt szívedet átlapoznom.

PÁKOZDINÉ: A családom tán nyűtt ruha?

ANNA: Ezt csak a kérdező tudja.

PÁKOZDINÉ: Ki a gyermekarcú, megtört lélek?

ANNA: A magad köré felépített élet.

PÁKOZDINÉ: Tudod, inkább szeretnék tükör lenni,
csak ez a csönd ne lenne!
Megmutatnám a valóságot,
sötétben a sötétséget,
szemükben a napvilágot,
bársony-ezüst ruhában,
sima bőrrel, sima kézzel, 
szeretettel, bús örömmel, 
gyűlölettel, szenvedéllyel.
De mintha szörnyet látnék!
Vesémig hat, jéghideg ujjai vannak,
csontokkal játszanának benne varjak. 

ANNA: A varjak tudnak repülni.
Te?

PAPA: (félre) Kár, kár. Bezzeg az én időmben...

PÁKOZDINÉ: Nem. Ennyi elég.
Sok az üres szó, kevés a beszéd. 

PAPA: (félre) Beszélnék én, ha hagynád.

PÁKOZDINÉ: Bocsáss meg, Annám.
Oly törékeny volt a mai reggel,
hogy feladatomról megfeledkeztem.
Lassan ebédidő, és még én sem ettem,
várj itt.

Elindul, de visszafordul a telefonjáért.

ANNA: Te tudod, hogy várok, azt is, hogy meddig.

Pákozdiné Annára néz, megborzong. A hűtőhöz megy, tányérba szedi az ételt, közben megjön Pákozdi úr. 

PÁKOZDI ÚR: Körbekérdeztem a szomszédságot, de hiába,
nem csak itt nincs áram, hanem az egész utcába. 

PÁKOZDINÉ: Mi történhetett?

PÁKOZDI ÚR: A Feriék mindjárt átjönnek, addig engedd, hogy egyek. 

Pákozdiné odaadja neki a tányérját. Pákozdi úr a fotelhez megy vele, a tévére bámul, majd visszamegy az asztalhoz, hangosan csattan a tányér.

PÁKOZDI ÚR: Elment az étvágyam. (ki)

PÁKOZDINÉ: Várjak a Ferire meg az Icára?

Nem jön válasz.

ANNA: Ez meg mi volt?

PÁKOZDINÉ: (eszik) Csak a szobába mehetett.
Ott evett mindig a foteljében, évek óta,
megértem, hogy mérges, nem tehet róla. 

PAPA: (félre) Mint a gyerekek...

PÁKOZDINÉ: Még emlékszem a lakásra, nevetéssel tele,
a gyerekek is gyakran játszottak vele.
Ha behunyom a szemem, még látok
egy régen elmúlt vidámságot.

Szandi és Elemér be. Dulakodnak.

ELEMÉR: Add ide!

SZANDI: Nem! Ez az enyém!

ELEMÉR: Add ide, vagy elveszem erővel én,
és abban nem lesz köszönet!

PÁKOZDINÉ: Mi ütött belétek?
Csendet kérek.

SZANDI: Nem hallgatott rám, csak azért is játszott,
és most az én telefonommal mentené a világot.
Hát nem!

ELEMÉR: Úgyis elveszem!
Hugi, tartozol nekem.

PÁKOZDINÉ: Megálljatok! Ide vele!
Majd, ha kibékültetek, akkor beszélünk róla,
de addig találjátok fel magatokat emberi módra.

ELEMÉR: Azt már nem! 

PAPA: (félre) Bezzeg az én időmben, már csattant volna a pofon.

PÁKOZDINÉ: Ez csak egy nyamvadt telefon,
az őrületbe kergettek. Ide vele! Most!
Végeztem.

Elveszi Szanditól a telefont.

SZANDI: Ez nem igazságos! Az Elemér kezdte!

PÁKOZDINÉ: És most mindenki befejezte.
Leülni az asztalhoz, egy-kettő, gyorsan,
még mielőtt itt kötünk ki holtan.
S mindezt miért? Az internetért?
De várjatok, apátokért megyek,
beszéljük meg, mint felnőtt emberek.

Pákozdiné ki. Szandi és Elemér farkasszemet néznek...

Olvasnád tovább, de elfogyott a szöveg? Itt tudod beszerezni!